Tamás Puskás “A henyélés, minden baj forrása, amennyire lehet, a mi házunkban helyet ne találjon.”
Írta egykor a jezsuita rend alapítója és szakkollégiumunk névadója. Amikor öt éve először csapatot szerveztünk a szakkollégistáinkból, akkor ez lebegett a szemünk előtt, illetve az, hogy a közös készülés és versenyzés még összetartóbbá tegye a közösségünket. Nem is volt kérdés, hogy idén is folytatjuk-e ezt a szép hagyományt és ismét benevezünk-e a legismertebb magyar ultraversenyre. A nevezés sikere egyébként nem egyértelmű, hiszen idén több mint 22 ezer futó nevezett, a jelentkezési felület pedig a nevezés megnyitása után húsz perc múlva jelez, hogy már csak várólistán van hely.
A verseny előtti hónapok közös felkészüléssel, az egyéni szintidők folyamatos javításával teltek. Majd hamarosan (ismét korábban, mint vártuk) megvirradt szombat, május hatodika. Vagyis az a nap, amikor a korábban lefutott egyéni kilométerek egy nagy, közös műbe kezdhettek összeolvadni.
A rajt Balatonfüreden volt, onnan pedig Aszófő, Balatonakali felé vettük az utunkat. A tizenkét fős csapatunk három kocsiban oszlott meg, így egyszerre egy autónyi futó körülbelül 50-60 kilométert tett meg, ami idő alatt a másik kettő autó tudott pihenni, illetve előre menni a váltópontra. A nap mindeközben gyönyörűen sütött, és az ég is kieste magát a korábbi napokban, így idén az eddigi talán legjobb körülmények között futhattunk. Bár rekordszámú versenyző volt, mivel szombaton csak 18:00 körül rajtoltunk, a versenyzők nagyobb része már előttünk járt, ezért sem a forgalmon, sem a váltópontokon nem látszott a túlterheltség. Az UB-k jellemző mélypontja az éjszakai, hajnali futás, amikor az ember eleve fáradt és a Balaton motiválóan csillogó kékes-zöldje sem látszik. Azonban idén ez más miatt jelentett problémát mint azt gondoltuk. A verseny során ugyanis szinte minden futónk jóval jobb átlagot futott, mint amit szintidőnek adtunk meg. Ezzel önmagában nincsen baj, de ha az ember abban a tudatban ébred hajnali négykor, hogy a váltópontra csak ötre kell kiérnie, akkor annyira nem fogadja kitörő örömmel, hogy amíg aludt, a másik két autó egy órát javított a szintidőn, vagyis neki már a váltóponton kellene lennie bemelegítve. Szükség volt tehát rugalmasságra a csapat koordinálásához, de ha valamit megtanulunk a SZIK-ben, akkor az pontosan ez, így nagy problémát végül ez sem okozott.
Vasárnap reggelre az éjszakai fáradság és az erős nap azért kivett annyi erőt a csapatból, hogy nem sikerült megdönteni a korábbi rekordunkat, de 18 óra és 37 perc múlva végül így is odaértünk, ahonnan elindultunk: Balatonfüredre. Ilyenkor a csapat hagyományosan az utolsó futó elé megy, és együtt, csapatként érünk be a célba. Összesen tehát 211 km-t futottunk le, a szintidőnk pedig az 1250 csapat közül a 200. helyezés elérésére volt elegendő. Jövőre tehát ismét nekifutunk a rekord döntésnek, igaz, akkor már más csapattal, hiszen akkorra sok mostani futónk már a szikes alumni csapatot fogja erősíteni.
Tóth-Kuthy Márton