Kollégiumunk története – Első rész

„Oly nagy bizalmunk legyen Istenben, hogy azt is higgyük, hogy hajó híján egy szál deszkán is átszelhetjük a tengert.

1990. Nevezetes év. Többek között pályára állították a Hubble űrtávcsövet, Magyarországon megalakult az Antall kormány, Irak lerohanta Kuvaitot és az apartheid ellen küzdő Nelson Mandelát kiengedték a börtönből. Az ember bármerre nézett a világban, változást, káoszt és átalakulást látott. 

Ebben a változó és instabil világban azonban mégis gyökeret vert egy kis facsemete, amiből most – 30 év folyamatos növekedése után – egy tiszteletet parancsoló hatalmas cédrus lett, ami mostanra már nemcsak térben, de időben is igen terebélyes. 

És hogy hogyan nőtt ilyen erőssé és élővé, generációkat összekötő kapoccsá ez a kis fácska? Nos, ez a mi történünk. Ez a SZIK története, amit a mai napig írunk, és mesélünk. 

Ha pedig meg akarjuk ismerni és érteni, hogy mi ennek a növekedésnek a forrása, akkor bizony vissza kell mennünk egészen a legmélyebb gyökereinkhez. Tehát ha Te, kedves érdeklődő ezeket a sorokat olvasod, akkor jó hírem van: vitorlát bonts, most ugyanis nekivágunk a múlt tengerének, hogy azután még messzebb és előrébb juthassunk! 

Miben is gyökerezik tehát a SZIK? Persze beszélhetnénk pillérekről, ideákról, adomákról meg közreggeliről, de a helyzet az, hogyha a tiszta forrást keressük, akkor vissza kell mennünk egészen 1534-be. 

Ez az időszak is nagyon turbulens volt, a nagy földrajzi felfedezések koráról beszélünk (mint amikor az átlag szikes rájön, hogy végig ott volt egy ALDI közel hozzá, csak addig nem tudott róla…), Európát fenekestül felforgatták a véres vallásháborúk, keleten az „ottomán hód” fenyegetőbb, mint valaha, a Magyar Királyság veresége és Rodosz elfoglalása után a török félhold pedig már Bécsre és Rómára vet árnyékot. 

Ugyanebben az évben egy volt baszk katona hat társávál (többek között Fáber Szent Péterrel és Xavéri Szent Ferenccel együtt, előbbiről kapta a nevét a mellettünk lévő jezsuita rendház) együtt Párizs külvárosában összegyűlt, és megalapította a Jézus Társaságát, letéve a szegénység, tisztaság és engedelmesség evangéliumi hármas fogadalmát. 

Ha valaki olyan kritikus és nyitott gondolkodású, – mint mondjuk az átlag ignácos szakkollégista – akkor joggal merülhet fel benne a kérdés, hogy ugyan mi a francért lesz jó az embernek, ha nem gondol az anyagi stabilitásra, ha visszafogja a természetes nemi vágyait és ha még az individualizmusát is összekötözi az egójával, majd jól rájuk zárja az ajtót? 

A választ még korábban kell keresnünk a történelemben, mégpedig valahol a 6. században, a Róma menti hegyekben. Ebben az időben ugyanis egy másik fontos figura döntött úgy, hogy új életet kezd néhány társával. Nursiai Benedek, róla van ugyanis szó, római nemesként végignézte a korábbi világrend, a Római Birodalom bukását és annak következményeit. A birodalom bukása utáni időt nem hiába tartjuk számon úgy, mint sötét középkor, hiszen ebben az időben az ismert világ a korábbi klasszikus fényéből káoszba és pusztulásba süllyedt. 

Benedek azonban nem csak szemlélte az eseményeket, hanem – ahogyan egy jó ignácos is tenné – értelmezte is őket. Észrevette ugyanis, hogy a világ káosza lényegében három helyen gyökerezik: a kapzsiságban (vagyon felhalmozása), a vér vágyában (testi vágy és vér szerinti család előtérbe helyezése) és a hatalom hajszolásában. 

Ha az emberek és népek tetteit ezek határozzák meg, akkor abból pontosan olyan idők születnek, mint amilyen Szent Benedek, Szent Ignác vagy éppen a 90-es évek átmeneti zűrzavara volt. Az ő megoldása tehát egyszerű volt: építsünk olyan közösségeket, ahol ezeknek pontosan az ellenkezőjét valósítjuk meg!

A kapzsiságot tehát szegénységgel, a vér vágyát tisztasággal, a hatalmat pedig engedelmességgel váltotta fel. Egy évezreddel később Szent Ignác ugyan ezekre az alapokra helyezte az ő közösségét is, hozzáadva még a pápa iránti különleges engedelmességet. És hogy sikeres volt-e? Nos, ha abból indulunk ki, hogy 200 évvel később a rend olyan nagy létszámra és befolyásra tett szert világszerte, hogy a hatalmukat (és gyarmataikat) féltő európai államok nyomására XXIV. Kelemen pápa 1773-ban feloszlatta a rendet, akkor a válaszunk egyértelműen igen. 

De ez egy másik történet, nekünk most legyen elég annyi, hogy alig negyven évvel később VII. Piusz, (egyébként ugyanaz a pápa, aki Napóleon kezébe adta a koronát) 1814-ban visszaállította a jezsuita rendet. És innentől kezdve a rend folytatta és folytatja máig a küldetését, amit jól jellemez a jelmondata is: Ad maiorem Dei gloriam, vagyis:

Mindent Isten Nagyobb Dicsőségére. 

Ez utóbbival szoros összefüggésben áll a jezsuiták magis elve, ami az arra való törekvést írja le, hogy mindig a többet, a jobbat és a nagyszerűbbet tegyük Istenért (nem pedig önmagunkért). Ami persze nem összetévesztendő a legtöbb, legjobb és a legnagyszerűbb pszichotikus hajszolásával.

Tóth-Kuthy Márton