Armin Vincentius Fábian Azt hiszem mindannyian megtapasztaltuk az utóbbi időben, hogy milyen könnyen válnak semmivé a terveink. Bármilyen szépek voltak, bármilyen fontosnak is gondoltuk őket, hirtelen mindre rátehetettük a piros bélyegzőt: elhalasztva.
Néhány külső körülmény megváltozik, és úgy érezhetjük, hogy egyszer csak mindaz, ami eddig fontos, stabil és megszokott volt, most hirtelen meginog. Kijózanító érzés megtapasztalni ilyenkor a saját gyengeségünket és kiszolgáltatottságunkat. Hogy mennyire igényeljük a másik társaságát. Hogy mennyire hiányozhatnak azok, akikkel nap mint nap találkozunk. Hogy mennyire szükségünk van a közösségünkre. Hiába, társas lények vagyunk, minden porcikánkban.
Olyan kiszolgáltatottságot tapasztalunk meg, amit egyébként, „normális” időszakban olyan jól igyekszünk elrejteni a Világ elől, miközben bőszen a zászlónkra tűzzük: „Nekem aztán nincs szükségem senkire!”. Tesszük talán mindezt azért, mert akkor szépen nietzschei, kényelmes felettes pozíciót vehetünk fel, jó magasan mások feje felett. Mert én aztán igazán jobb vagyok, mint ők, tehát megvagyok a másoktól való függés gyengesége nélkül.
De valóban gyengeség lenne ez, a másik ember, a közösség felé irányuló vágyunk? Valóban gyengébb vagyok, ha közösségben akarok lenni a másikkal? Azt hiszem, a vírusos időszakban ezeken a kérdéseken is lehetett bőven időnk gondolkodni. Ami pedig minket illet az Ignácban, nekünk nem csak gondolkodni, de választ adni is sikerült. Ez a vágy nem gyengévé tesz, hanem éppen ellenkezőleg: a másikkal való közösség megélése tesz igazán erőssé és egésszé.
És hogy a válasz ne csak a fejünkben létezzen, igyekeztünk ennek fizikai formát is adni. Erre pedig remek lehetőséget biztosított, hogy a 2020-as tavaszi Ultrabalaton futóversenyt a járványhelyzetre való tekintettel elhalasztották. A versenyen a szakkollégiumunk is nevezett egy 12 fős csapattal, amiben végzett diákjaink, egy jezsuita atya, sőt még az intézményünk titkárságának a vezetője is helyet kaptak.
A május 23-ai hétvégére kiírt versenyt persze lázas készület előzte meg. Már ősz elején elkezdtünk felkészülni, másodpercről másodpercre javítva az egyéni szintidőkön, tervezgetve a Balaton körüli szállásokat, lehetőségeket. A futócipők beszerzése, illetve leporolása, régen használt futópadok és futópályák újra látogatásának korszaka köszöntött be. Mindenki lelkesen és keményen készült, hogy végül… elhalasszák a verseny?
Na, még mit nem! Gondoltuk kollektíven a FutaSZIK csapat tagjaiként, az ország 12 különböző pontján. Lehet, hogy nem tartják meg a versenyt, de hogy mi így is lefutjuk a távot, az biztos!
És valóban, a kezdeti csalódottság hamar átcsapott tervezésbe és alkalmazkodásba. Mert bár lehet, hogy az Ultrabalaton elmaradt, volt valamink, ami tovább vitt minket akkor, amikor minden szépen felépített tervünk összedőlt. Volt egy csapatunk, egy közösségünk. Ez a tény pedig képes volt arra, hogy belülről összefogjon bennünket, pótolva a hirtelen megszűnő külső kereteket is.
A Balatont kerülő 221 km-es verseny tervezett időpontjában tehát megszerveztük a mi magunk váltóját, és bár nem a magyar tenger körül, de együtt mégis sikerült lefutnunk több mint 233 km-t. A lefutáshoz szükséges idő 22 óra 56 perc volt. (A táv teljesítésére egyébként 32 óra állna rendelkezésre a verseny folyamán.)
A saját szakaszát mindenki otthon futotta le, így voltak futóink Budapesten, Debrecenben, Siófokon, Cegléden és Tiszaújvárosban is. Sőt, az egyik külföldről visszaérkező társunk – lévén a verseny a kötelező kéthetes karantén idejére esett – a saját udvarában futotta le a részét.
És hogy mi lett mindennek az eredménye, azon kívül, hogy elégettünk körülbelül 12 ezer kalóriát? Azt hiszem az, hogy magunkkal tudtunk vinni egy feledhetetlen élményt, amit bár külön-külön tapasztaltunk meg, mégis együtt éltünk meg.
Az élmény pedig tovább visz minket annak a felismerésére, hogy jó, ha felvállaljuk a saját kicsinységünket – hiszen egyedül nem sokan futnának le 233 km-t – és még jobb, ha elfogadjuk, hogy együtt vagyunk igazán egészek. Az pedig ezek után már egyértelműen következik ezekből a felismerésekből, hogy ha időnként el is kell, hogy engedjük a terveinket, az még nem jelenti azt, hogy mindennek vége. Hiszen pont ilyenkor, amikor lehullik minden külső keret, válik láthatóvá az, ami igazán számít, vagyis a másik ember. Aki pedig ugyanarra vágyik mint én és mindenki más is: hogy másokkal közösségben, a gyengeségeit felvállalva lehessen önmaga.
A cikk szerzője Tóth-Kuthy Márton, a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium leköszönő diákbizottsági alelnöke.