Hertelendy Barnabás „Nyugi, csak egy kört kell futni!” – Legalábbis így hangzik az Ultrabalaton híres-hírhedt mottója. De hogy ez a „csak egy kör” a valóságban kicsit sem ilyen egyszerű, azt a szakkollégiumunk futócsapata tudja tanúsítani.
Ugyanis azt a „csak” szócskát nem csak a leküzdendő 215 km miatt érdemes lecserélni, hanem amiatt is, mert bizony az a kör nem akármilyen kör, hanem egy igazi, hamisítatlan Balatonkör!
2019. október 20., Esztergom, Duna part. Ölemben a laptop, az Ultrabalaton honlapja megnyitva, a szemem pedig a képernyőre szegeződik, ugyanis bármelyik pillanatban megnyílhat a jelentkezés a 2020-as UB-ra!
Az adott időben meg is nyílik a lehetőség, majd az oldal össze is omlik, olyan nagy a túljelentkezés. Mire odajutok, hogy beírjam a csapat összes adatát, már csak azt az értesítést kapom, hogy a FutkoráSZIK csapat a várólistára került…
Egy darabig a csapattal tehát le is tettünk a versenyről. Azonban egy szép, késő őszi napon arról kaptunk értesítést, hogy mivel mások visszaléptek, előre kerültünk a várólistán, ezért tavasszal mégis mehetünk Balatonkört futni!
A készülés tehát újraindult, de aztán egy kevésbé szép kora tavaszi napon arról kaptunk értesítést, hogy a vírushelyzet miatt elhalasztják a versenyt…
De ekkor se adtuk fel, a tavaszi UB időpontjában a csapatunk lefutotta a teljes Balatonkört, mindenki otthon, ahol éppen tudta. Voltak így futóink a Balaton parton, az alföldi pusztákon, a pesti betondzsungelben, de még karantén alatt saját kertben is.
Az eseményről készült rövid videót itt lehet megtekinteni:
Nyár folyamán pedig kiderült, hogy meg lesz tartva az UB, mégpedig október 3-4-én. Az időpont-változás miatt persze voltak személycserék a csapatban, de így is újjáéledt a csapat lelkesedése, hogy…
Hogy hajnalban elstartoljon Balatonfüredről!
És nem is akárhogyan! A 221,9 km hosszúságú távra ugyanis 28 óra áll rendelkezésre, amit a csapat 19 óra 13 perc és 40 másodperc alatt teljesített.
Ezzel a teljesítménnyel a kategóriában (férfi 10-13 fős csapat) induló 590 csapatból 45. helyen végzett, összesítettben pedig a 1029 indulóból a FutkoráSZIK csapat a 118. lett.
De ugye ezek csak számok, a számok mögött viszont emberek vannak, akiknek a kitartása, összefogása és lelkesédes tette lehetővé ezt a teljesítmény.
Ezek az emberek pedig a 2020-as SZIK-es Ultrabalaton csapat tagjai voltak, név szerint:
Cseh Barnabás
Duray Csilla
Gajdócsi Gergely
Hertelendy Barnabás
Kádár Gellért
Kovács Áron
Kovács Bence
Lukács Eszter
Poncsák Fanni
Pop Andrea Júlia
Salánki Péter István
Budai Péter pedig logisztikában, fuvarozásban és tanácsadásban segítette a csapatot.
És hogy az esemény megörökítése élő és átélhető lehessen, a csapat tagjai maguk is beszámoltak a versenyről. Ha bárkiben kérdés merülne fel azzal kapcsolatban, hogy miért vág neki bárki is futva 215 kilóméternek, akkor annak figyelmébe ajánljuk az alábbi gondolatokat:
Egyszerűen felemelő érzés volt 215 kilométer lefutása után megérkezni a célba. Elsőre nem hittem el, kellett egy kis idő, míg realizáltam, hogy mi tényleg megcsináltuk! Hatalmas csapat teljesítményről beszélhetünk, amiből mindenki kivette a részét.
A legnagyobb nehézsége ennek a versenynek az volt, hogy egy napon belül többször is el kellett indulni. Sajnos második, harmadik váltásnál már az embernek kevesebb belső motivációja van, ezért jó, hogy csapatban mentünk, így a többiek jelentették a motivációt, akikért megéri lefutni a rád eső távot.
Összességében nagyon élveztem az egész futást, az biztos, hogy jövőre is szeretnék menni!
Kovács Áron, szakkollégista
A legemlékezetesebb élményem az egyik 10 km-es szakasz alatt volt, amikor egy darabon egyedül töprengtem azon, hogy mi értelme volt ide eljönni. Egy hirtelen ötletem támadt: miért szenvedjek futás közben sok kilométerrel a lábamban, mikor élvezni is lehet?
Nehezen, de sikerült egy enyhe mosoly, ami egy idő után mindent megváltoztatott. A fáradtságom alábbhagyott, a tempóm gyorsult, és tényleg elkezdtem élvezni. A leelőzött futókra rámosolyogtam, köszöntem, mondtam egy-egy hajrát, amitől ők is szemmel láthatóan felvidultak, és így választ is kaptam a kezdeti kérdésre: mi értelme volt eljönni.
Hertelendy Barnabás, szakkollégista
Nekem ez az UB a koronavírus miatt nagyon emlékezetes volt.
Már az is szokatlan volt, hogy tavasz helyett ősszel lett megtartva a verseny, az utolsó pillanatig kételkedtem benne, hogy tényleg megtartják a versenyt, ami nekem demotiváló volt a felkészülésben.
Azután pedig az UB előtti vasárnap törtek rám enyhe, de influenzaszerű tünetek, amivel nem mertem kockáztatni, hogy közösségbe, munkahelyre menjek. Háziorvossal egyeztetve végül csütörtökön leteszteltek, és azt mondták, hogy elvileg 48 óra múlva jön meg az eredmény, de gyakorlatilag pedig sokkal több is lehet a várakozási idő. Így letettem arról, hogy én futni fogok vagy, hogy bármilyen formában részt vegyek az idei UB-n, amit kicsit megkönnyebbüléssel, de ugyanakkor csalódással is fogadtam magamban.
Szégyen is volt bennem amiatt, hogy nem tudom támogatni a csapatot. Hála Istennek, a remény felülkerekedett bennem, és rákérdeztem az orvosnál, hogy ha időben megérkezik a negatív teszteredmény, csatlakozhatok-e a csapathoz.
Szombaton délután fél kettőkor érkezett meg a negatív eredmény, és így – bár jó későn -, de lemehettem én is a versenyre a csapathoz. Végül 7,3 km futás jutott nekem, amiért nagyon hálás vagyok. Hálás vagyok a sok megértésért, a rugalmasságért, az elfogadásért, a békességért, amivel mindenki kezelte a helyzetet és amivel mindenki részt vett az UB-n. A célba beérkezve pedig nagy öröm volt látni az arcokon a sugárzó örömöt.
Lukács Eszter, a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium Irodavezetője
Szeretem az erdőt. Szeretek erdőben futni. Persze nyáron nem egyszer kellett dombokkal megküzdenem, de amikor a Zselicen egy mező közepén futva elém tárult ezernyi csillag, vagy Kapolcson a felszálló harmat, úgy éreztem, azért megérte.
Egy éve nem szerettem még futni – ezért is vágtam bele a Zsófi, Eszter és Marci által kezdeményezett ” Ultrabalaton” projektbe, hogy megtanuljam szeretni (ezúton is szeretném megköszönni nekik!). Most meg már alig várom, hogy kipihenjék magukat a soha-eddig-ennyit és soha-ennyit-ilyen-gyorsan-még-nem-futott lábaim, és hogy újra a Gellért-hegyről szemlélhessem a város ébredését.
Na de vissza az erdőhöz: Balatonkenese-Balatonfűzfő volt az utolsó szakaszom, amely tudniillik részben erdőben visz végig. Sötét volt, egyedül voltam, a zseblámpámat is elég hamar a telefonom fényével kellett helyettesítenem. Egy-egy biciklis néha elhaladt mellettem egy “hajrá”-val, vagy “kitartás”-sal, vaddisznóval szerencsére nem találkoztam.
Ismertem a környéket, de azért így egyedül a sötétben nem volt maximális a komfortérzetem. Aztán kiértem Fűzfőre, a többiek már vártak a váltópontnál. Peti kicsit előbb, vele együtt futottunk be a célba (jól emlékszem? 😀 mindenesetre szurkoltál). Egy utolsó sprint, lecsippantottam a karszalagot, majd gyorsan átadtam Barnabásnak. Vége.
Abban a pillanatban fáradtam el. Egészen 20,1 kilométerig vitt az energiám, az akaraterőm. A hajnali kelés most éreztette velem először, hogy azért nem aludtam aznap eleget. De egészen addig a pontig lefutottam a leghosszabb távom, és ezzel együtt a legjobb szintidőim. Meglepődtem saját magamon, persze tudtam, hogy képes vagyok rá, de azt hittem, előbb leszek fáradt. Annyira jó volt az egész nap, az izgatott kelés, Gellért, az első futónk megérkezése, a pihenőnk Balatongyörökön, a rengeteg ingyen ételt (“közkaját”) adó Tesco állomás Keszthelyen, a csobbanásunk Fenyvesen a 17 fokos vízben a tanúhegyek árnyékában, a nagymamám rakott krumplija és pogácsája, amivel ellátott minket, és természetesen: az a boldogság amikor beérkezett Bence a célba, ahonnan még alig több mint 19 órája indult el Gellért.
19 óra 13 perc. El sem hiszem. Alábecsültem magam, és a többiek becsült szint idejét, és valós futó idejét elnézve ők is magukat. Hihetetlenek vagyunk! Annyira szeretnék még többet futni!
Duray Csilla, szakkollégista
Az Ultrabalaton számomra a pozitív és kellemes csalódások 24 órája volt. A csúsztatott megvalósulás, a bizonytalan járványhelyzet és megannyi hasonló visszahúzó faktor miatt nem készültem elég lelkesen rá az előtte lévő napokban.
Ezt elég rosszul tettem!
Az egész esemény egy olyan komplex élményt adott, amilyenben rég nem volt már részem. Kimozdított a komfortzónából, hiszen hajnalban kellett kelni és utána konkrétan 24 óráig talpon lenni, több kimerítő szakasz után pár órával ismét nekiindulni a következőnek, ráadásul sokan közülünk sofőrként is jelen voltak és a koncentrációra, rugalmasságra amúgy is szükség volt 1-1 megcsúszott váltás vagy felmerülő probléma megoldásában. Nekem személyesen az utolsó szakaszom előtt volt mélypontom, de ekkor a legnehezebb pillanatokban kaptam meg a csapattársaimtól a biztatást, ami továbblendített.
Nehéz lenne kiemelni kedvenc pillanatot, mert nagyon sok volt belőle, és az egész 5:40-től másnap 0:53-ig tartó időszak, nomeg ezek környezete egy nagy hála és nyugalom érzését keltik bennem.
Két momentum mégis idekívánkozik: az első szakaszom eleje és utolsó métereim bő fél nappal később.
Köveskálról indultam szombat reggel, és a váltás után a faluból kiérve ahogy elém tárult az egész Káli-medence, az egy végtelen békés pillanat volt. Nem is tudtam eléggé örülni neki szerintem, és Kékkúton bár elég fáradtan adtam tovább a chipet, azt kívántam, bár mehetnék még tovább.
A zárószakaszom este tíz körül Balatonakarattya és Kenese között volt, és ott a célba beérve holtfáradtan olyan jól esett egy forró teát meginni Bencével (a csapatkapitánnyal), mint még soha!
Salánki Péter, szakkollégista
Amikor Marci megkeresett, hogy külföldi tartózkodása miatt nem tud csapatkapitány lenni, és vállaljam már el, egyből rávágtam, hogy „Persze, simán!”. Gondoltam majd akkor elmegyek a rajtcsomagért, meg aláírom a felelősségvállalási nyilatkozatot, és ennyi. Hát tévedtem – az Ultrabalaton legalább annyira szól a logisztikáról, szervezésről és összecsiszolódásról a csapattagok között, mint magáról a futásról. A verseny előtti napokban – amikor már tizedszer kellett megváltoztatni a szakaszbeosztást, amikor úgy tűnt, nem lesz elég autónk, amikor betegség miatt sorra estek ki az emberek, vagy amikor a szobatársamat tesztelték koronavírusra, és az eredményen múlt, hogy Ultrabalaton vagy karantén – talán nem csoda, hogy nem aludtam jól. Elképesztő feszültségek mozogtak bennem, nagyon azt szerettem volna, hogy minden jól alakuljon. Aztán az első váltóponton beérkezett Gellért, a becsült szintidőnél kb. 10 perccel hamarabb, ami igen váratlanul érte a társaságot. Káosz, zavarodottság, kapkodás. Ekkor azt éreztem, ez egy nagyon hosszú nap lesz.
8 körül végre rám került a sor, nekivághattam Zánkáról a Káli-medencének. Másfél kilométer buckákon fel-le menet után beleléptem egy kátyúba, megbicsaklott a bokám. Átfutott az agyamon, hogy na tessék, itt a vége, minden hullám összecsap a fejem felett. Aztán az, hogy íme a tökéletes lehetőség, van egy jó és valid indokom, hogy miért hagyjam abba ezt az egészet. De végül nem tettem. Szép lenne azt mondani, hogy nem akartam cserbenhagyni a csapatot, de ez abban a másodpercben inkább szólt a saját büszkeségemről, önérzetemről. Dacosan megmondtam magamnak, hogy márpedig nem engedhetem meg magamnak, hogy azt a távot, amit bevállaltam, nem futom le. Nem vagyok tunya, nem adom fel könnyen. És fogaimat összeszorítva tovább mentem fel a hegynek. És ekkor valami megváltozott. Ettől a pillanattól kezdve a feszültséget elkezdtem az erőkifejtéssel szépen lassan kiadni magamból, kissé megnyugodtam, és nagy lendülettel a váltópontra érve továbbadtam a chipet. Aztán megkaptam megint, továbbadtam megint. Megkaptam harmadszor is, a világosi hegymenet előtt, oda is felvittem, majd ott is továbbadtam. Elkapott a flow, az autónyi csapat a nap során összerázódott, és a feszültséget felváltotta az élvezet. Jó volt futni, jó volt biztatni másokat, jó volt figyelni, hogy a becsült időnket milyen ütemben hagyjuk le, jó volt jelen lenni. Aztán amikor lecsapott a legvégén az eső, és vártam, hogy Áron átadja nekem a stafétát az utolsó szakasz előtt, nem zavart, hogy meg(f)ázhatok, a belső lendületem átvezetett a Tagore sétányon, és végül nagy örömmel értem be az utolsó időmérő pontra. Ott összeállt a csapat, majd nagy büszkeséggel sétáltunk át a célvonalon. A fáradtság senkin nem látszott, sugároztunk az örömtől, hogy mekkora teljesítményt hajtottunk itt együtt végre, és mennyi új közös emlék fog bennünket ezután még jobban összekötni. Köszönöm a csapattagoknak, köszönöm a segítőknek, ez egy hatalmas kaland és csodás élmény volt!
Kovács Bence, szakkollégista
HALA FUTKORÁSZIK!
A cikk szerzője: Tóth-Kuthy Márton, szakkollégista.