Armin Vincentius Fábian Hírlevelünk aktuális interjújának apropóját hármas jubileum szolgáltatta. A Szent Ignác Szakkollégium történetének 30. évébe lépett. Ez alkalomból egy olyan személyt szerettem volna megszólaltatni, akinek nagy álmai, tervei, víziója volt a kollégiummal kapcsolatban. Elképzeléseivel újraszabta a kollégium arculatát, új pályára állította a fejlődését. Szerencsés egybeesés, hogy ez az év interjúalanyom számára is dupla jubileum: Ulrich atya idén ünnepelte 75. születésnapját, és pappá szentelésének 25. évfordulóját.
Aki többet szeretne tudni izgalmas és fordulatokban bővelkedő menedzseri pályájáról, annak ajánlom a Forbes magazin januári interjúját, mely még az Ulrich atyát ismerőknek is tartogathat meglepetéseket.
I.H.: Kedves Ulrich atya! Engedd meg, hogy először is szeretettel köszöntselek öregdiák-társaim nevében a dupla évforduló alkalmából, és további jó egészséget, boldog éveket kívánjak. Kezdjük ezt a beszélgetést annak áttekintésével, hogy mikor és milyen megbízatásod volt a kollégiumban.
Ulrich atya: 2000-ben voltam tercián Németországban, és ez elválasztotta az első és a második periódusomat. 1996-tól 2000-ig voltam a kollégiumnak először igazgatója, majd rektora. Ezt az elnevezést én találtam ki, hogy megkülönböztessük magunkat a többi szakkollégiumtól. Aztán négy évig volt Tomka Emil, az ő nyugdíjba vonulása után ismét rektor lettem négy évre, egészen a kollégium beköltözéséig a VIII. kerületbe, és további másfél évig még a Roma Szakkollégiumnak is voltam a rektora. Amikor kineveztek a kollégiumba, Vértesaljai Lacitól átvettem a kettős szerepet, aki Sajgó Szabolcs után igazgató és lelkész is volt egy személyben, de hamar rájöttem, hogy a kettőt nem lehet egyszerre jól csinálni, és a rendben van elég fiatal, aki a lelkészi feladatokat el tudja látni. Ezért a lelkészi feladatokat átadtam. A mostani fiatalok közül jó néhányan voltak már a kollégium lelkészei.
I.H.: Mi volt a kollégium alapításának története?
Ulrich atya: 1988-ban beléptem a társaságba, 43 évesen, a kommunizmus idején a provinciánkban volt két szekció. Az 1-es szekció, Magyarország, hivatalosan nem működhetett, de a kormányzat és az Állami Egyházügyi Hivatal nagyon is tudta, hogy létezik, és szemmel tartottak minket. Akkor már félhivatalosan visszaadták nekünk a Mária utcai templomot, és Kelényi Tibor atya itt működhetett. De egyébként a jezsuiták mind illegálisan működtek. A noviciátus félidejében, 1989-ben aztán az Állami Egyházügyi Hivatal összehívta a szerzetesrendek képviselőit, és közölte velük, hogy mától működhetnek, de a döntést nem adják írásba. A rend akkori vezetése nem igazán hitt benne, hogy a kommunisták tartósan visszalépnek a hatalomtól, ezért vállaltak el sok plébániát, erre a munkára koncentráltak. Közben azonban a Forrai család még a rendszerváltás előtt létrehozta a Szent Márton Alapítványt, mely Tápiószentmártonról kapta a nevét, ott volt egy templomuk, amit ügyvédi munka honoráriumaként kaptak. A rendszerváltás után a Szent Márton Alapítvány felvállalt sokféle ifjúsági munkát, ami addig illegális volt. Ők alapították többek között az IGEN újságot, a Csaba Királyfi Cserkészcsapatot, megalapították a Szent Ignác Kollégiumot. Mikor feloszlott a Munkásőrség, három munkásőrlaktanyát adtak át az egyházaknak, és az alapítvány az egyiket megpályázta. Forrai Tamás ezt a kispestit választotta a kollégium számára, azzal a tervvel, hogy később beköltözik a belvárosba.
I.H.: Milyen jezsuita előélet, képzés után kerültél a kollégiumba?
Ulrich atya: Novíciátus után letettem a fogadalmamat, és ilyenkor jön a tanulás. Először a filozófia Leuvenben, ahol egy év alatt elvégeztem a két éves licenciátust, és Ervin atya ezt mondta: azonnal mehetsz Rómába. Az volt ugyanis a terv, sok éven keresztül, hogy a Vatikáni Rádióban fogok dolgozni. Erre jól fel is készítettek: szereztem egy külön diplomát kommunikációból, rádió szakon, hónapokat töltöttem Londonban a BBC-ben szakmai gyakorlaton. Kettős feladattal hívtak volna: a Hallgatóság Kutatási Osztályt vezettem volna, másrészt pedig a magyar adás szerkesztőjének. De aztán másképp alakult: kollégiumi elődömet, Vértesaljai atyát vitték a Rádióba, velem kapcsolatban pedig az a döntés született, hogy mivel 34 évig külföldön éltem, nem ismerem a magyar valóságot, és erre a legjobb alkalom, hogy fél évig én legyek a Kollégium igazgatója. A fél évből négy lett.. ez egy jellemző jezsuita módszer, valamint az is, hogy nem lettem rádiós (később aztán mégis), és az is, hogy a kollégiumba küldtek, amire viszont nem készítettek fel. Megérkeztem teljesen felkészületlenül, felhívtam a kollégiumot, és egy diák beleszólt a kagylóba: „Tessék, Szent Ignác!” Mire én: „Ne haragudj, öcsém, de Szent Ignác meghalt 450 éve, úgyhogy maradjunk abban, hogy Szent Ignác Kollégium.” Szegény nem tudta, ki az, aki itt okoskodik, úgyhogy bemutatkoztam: „Én vagyok Kiss Ulrich, az új igazgató!”
I.H.: Akkor már ez volt a második alkalom, hogy majdnem újságíró lettél, mert olvastam a Forbes interjúban, hogy fiatalként is erre a pályára szerettél volna menni.
Ulrich atya: Valóban, és Isten humorának tekintettem, hogy aztán mégis az lettem… Még novícius voltam, amikor Rómában felhívott egyszer Timkó Iván, biztosan emlékszel rá, a kollégiumban is gyakran megfordult. Megszerezte a számomat, és felkért egy előadásra Zalakaroson, az első magyar külhoni médiatalálkozón. Ott megismerkedtem az összes akkori tévés, rádiós, nyomtatott média újságíróval a Kárpát-medencéből. Ez egy nagyon jó indulás volt: mikor később a kollégiumba kerültem, már megvolt a kapcsolati tőkém a sajtóval. Évekkel később aztán Bakonyi Pétertől kaptam egy telefont, aki meghívott a Hír Tv induló műsorába, a Civil Kaszinóba. Szívesen részt vettem, és adás végén köszönt el, hogy jövő héten találkozunk. Akkor derült ki számomra, hogy ez egy állandó műsor. Mondtam neki: „Milyen jó, hogy ezt nem mondtátok előre, mert akkor engedélyt kellett volna kérnem az elöljárómtól, és valószínűleg nem kaptam volna meg.” Hiszen akkor második terminusban a kollégium rektora voltam, dolgoztam a ReNaissance Tanulmányi Házban, a Mária utcában papi feladatokat láttam el, és még a Faludi Akadémia igazgatóhelyettese is voltam. Ott a média- és kommunikációs programokért feleltem. Tehát véletlenül csöppentem ebbe a televízió műsorba, és folytattam talán 5 évig. Évekkel később Bakonyi Péter édesanyjától tudtam meg, hogy hogyan kerültem én a műsorba. Mikor Pétert felkérték szerkesztőnek, az édesanyja javasolta neki, hogy hívjon meg, mert ő korábban a Vatikáni Rádióban szokott hallgatni. Ilyen kacskaringós úton kerültem a Vatikáni Rádióból a Hír Tv-be.
I.H.: Kicsit visszatérnék a kezdetekhez. Az előbbiekből kiderült, hogy túl sok elvárásod nem volt a kollégiummal kapcsolatban, hiszen nagyon hirtelen kerültél oda. Mégis, ha visszaemlékszel arra az időre, mit találtál ott, amikor megérkeztél, hogy nézett ki akkor a Kollégium?
Ulrich atya: Először is nagyon meghatódtam, mert amikor megérkeztem, ott várt az asztalomon egy nagy csokor virág. Kicsit hervadt volt ugyan, mert 4 nap késéssel érkeztem. Rómából hazafelé az úton ugyanis beteg lettem. Az indulás előtti napon takarítottam, csomagoltam, kiizzadtam, és megfáztam. Meg kellett állnom Ausztriában, az egyik házunkban, és emiatt késve, és lázasan érkeztem. Odaérve aztán a két szeniorhoz, Nagy Gáborhoz és Szauter Ákoshoz fordultam. Mondtam nekik: „Nekem nem mondták, hogy mi a teendőm. Szerintetek mit kellene tennem?” Ezt felelték nekem: „Van egy nagy feszültség a kollégium két tábora között. Vannak a szakkollégium-hívők, és vannak, akik szerint a kollégiumnak elsősorban egy katolikus közösségnek kellene lenni. Őket kellene kibékíteni.” Végül is úgy békültek ki, hogy ettől kezdve mindannyian rám haragudtak. Ezzel a fő probléma megoldódott.
Kispestre költözvén, az egyik első dolgom az volt, hogy a szomszédoknak bemutatkoztam. Két szomszédunk volt: egy öreg sváb bácsi, aki azzal kezdte: „ ja, maguk azok, akik sohasem takarítják el a havat!” A másik szomszédot Burány Sándornak hívták, aki megrémült tőlem, mert az egyik elődöm apósa rendszeresen átkiabált nekik. „Rohadt kommunisták!” Ilyen előzmények után meglepődtek, hogy én viszont átmentem udvariassági látogatásra. Később aztán a szimpóziumra is meghívtam.
A tervezett fél évből tehát első alkalommal valós négy lett, amelynek folyamán Ádám atya 2000-ben elfogadta, hogy jezsuita kollégium legyünk, és kialakult az is, hogy szakkollégiumként működünk, hiszen kezdetben ez sem volt világos.
I.H. : Milyen irányba indultál, milyen alapokon kezdődött a szellemi építkezés? Milyen lépései voltak?
Ulrich atya: Mindenkivel egyenként leültem, és beszélgettünk fél órát. Ezután összehívtam a Közgyűlést, ahogy akkor hívtuk: a Fórumot, amelyen beszámolót tartottam. Idéztem a beszélgetésekből, hogy milyen elvárások vannak. Mindenki nevetett, mert rájöttek, hogy nincs ember, aki mindezt teljesíteni tudná. Megegyeztünk akkor, hogy ebből a sok elvárásból mik a legfontosabbak.
Azt javasoltam, hogy legyünk az ország legjobb szakkollégiuma.
I.H.: Nem választottál tehát a két irány közül…
Ulrich atya: Egy új célt tűztem ki. Legyünk a legjobb szakkollégium, ami nem zárja ki, hogy közösség is legyünk, hiszen én voltam a lelkész is. A diákok azt mondták nekem: „Ez lehetetlen… ott van a Bibó. Ott van a Rajk…”
I.H.: Te ezeket a kollégiumokat ismerted?
Ulrich atya: Hallottam róluk, de nem volt elképzelésem. Főleg a mítosz, amit maguk köré teremtettek, számomra teljesen új volt. Elhatároztam, hogy megnézem, mit csinálnak. Bejelentkeztem a Rajkba, a Diákbizottság ülésére. Hajnali 3-ig tartott. Hazajőve megígértem a diákoknak, hogy mi mindig be fogjuk fejezni 10 órára. Erre is azt mondták, hogy ez nem lehetséges. Aztán eljött az első hivatalos gyűlés, miután már megszületett a program, és elkezdtünk dolgozni. 10 órakor nyílt az ajtó, és tálcával, pezsgőspoharakkal belépett Tauschek Klári. Csodálkozva kérdezték a diákok: „Ezt hogy csináltad?”- „Úgy, hogy felkészültem. Kell egy világos napirend, és egy cél, hogy ma mit kell elérnünk. Nem szabad engedni, hogy parttalanná váljanak a megbeszélések.” Ehhez konzekvensen ragaszkodtam, és a Szent Ignácban a diákbizottság munkája valóban nagyon racionális lett. Fontos volt a diákbizottsággal való közös munka. Az volt az elképzelésem, hogy a szubszidiaritás elve alapján, amit csak lehet, a diákoknak maguknak kell intézni.
Volt aztán egy másfél napos elvonulásunk Vácra, ahol kialakítottunk egy új szabályzatot. Ebben persze inspiráltak minket a régebbi szakkollégiumok, de sok olyan elemet is tettünk bele, ami új volt a szakkollégiumi mozgalomban. Bármennyire szkeptikusak voltak eleinte a diákok, ez megtört az első szimpózium után.
Előálltam ugyanis azzal az ötlettel, hogy rendezzünk szimpóziumot. Azt felelték: „Minek az? Annyi a tanulni valónk, nincs ilyesmire időnk.” Összefogtam azokkal, akik támogatták az ötletet, és velük megvalósítottuk. A szimpózium előtt felhívott a mostani Miniszterelnök, aki akkor még fiatal ellenzéki pártelnök volt, és azt mondta, hogy szeretné megnézni a kollégiumot. Szóltam a diákoknak, hogy jönni fog Orbán. Mindenki bőszen nekiállt takarítani, mivel a nimbusza már akkor is megvolt… olyan tisztaság sohasem volt a kollégiumban, mint aznap. Megérkezett Orbán Viktor, ment szobáról szobára, és a végén ezt mondta: „Összehasonlítva a Bibóval… le a kalappal…” Ez a látogatás adott a diákságnak egy nagyobb lökést, egy önbizalmat. Másrészt ezen a szimpóziumon 5 tv csatorna, a Duna Tv-től az RTL Klubig képviseltette magát. Ott volt a Magyar Rádió, ott voltak a legfontosabb napilapok, és a diákok teljesen elképedtek.
I.H.: Élénken emlékszem erre a szimpóziumra, de tényleg… hogy tudtad ezt megszervezni?
Ulrich atya: Egyrészt Timkó Iván segítségével, másrészt a köztévé frissen kinevezett elnöke, Peták István volt a segítségemre. Peták Istvánt azon az említett zalakarosi médiakonferencián ismertem meg, és barátok lettünk.
A téma maga is szenzáció volt, az európai egyesülés. Messze voltunk akkor még a tagságtól. Meghívtam a pártok képviselőjét: Orbán Viktort, Kovács Lászlót, Eörsi Mátyást. Kovács László is elfogadta a meghívást, de aztán az ENSZ-be kellett mennie. Könnyen előfordulhatott volna, hogy a meghívottak a szereplésük után távoznak, de úgy szerkesztettem meg a programot, hogy a provokatív része a végére maradjon. Aztán az történt, hogy meginterjúvolták Orbánt, leadta a Híradó, de nem fűzték hozzá, hogy ez a Szent Ignác Kollégiumban történt. Erre én a tv elnök segítségével tiltakoztam, és emiatt másnap újra lehoztak minket. Így két hosszú, 5 perces adás szerepelt rólunk a Híradóban. Ez mindenkinek nagyon imponált. Megígértem továbbá a diákoknak, hogy aki segít a rendezésben, székhordásban, azt meghívom egy pizzára. Jelentősen megugrott a segítési kedv. Ez a szimpózium volt a belépőm a kollégiumba, és az a kollégiumi hétvége, amit együtt töltöttünk.
I.H.: Milyen pillérei voltak a munkádnak?
Ulrich atya: A szimpózium maga is egy ilyen pillér volt, annak eszköze, hogy híresek is legyünk, ne csak jók.
Aztán felépíteni egy tanulmányi programot! Ahhoz, hogy a kurzusainkat ne csak ötletszerűen szervezzük, kellett, hogy legyen egy tanulmányi programunk. Ez eleinte nem volt könnyű, mert elvben mindenki egyetértett, de azért előfordult, hogy néhány diák igyekezett belobbyzni a csak őt érdeklő kurzust. Végül létrehoztunk egy 3 év alatt elvégezhető programot. Ez még a bolognai rendszer előtt volt, a klasszikus rendszerben. Annak bevezetése később nagyon megnehezítette a tanulmányi munkát, mert nem kedvez annak, hogy műhely-szerűen dolgozzunk.
Felvettem aztán a kapcsolatot az egyetemekkel. Megkértem a diákokat, hogy hozzanak össze a tanáraikkal. Élt még az emlékezetemben a leuveni kollégium, ahol Muzslay atya vizsgaidőszakban rendszeresen felhívta a tanárainkat, hogy érdeklődjön: „Na, milyen a gyerek?” És ez a telefonhívás javított az eredményeinken, anélkül, hogy ő ezt kérte volna. Én is ezt szerettem volna megtenni a saját diákjaimmal. Emellett bevezettük a tutor-rendszert.
A munka harmadik pillére volt a felvételi rendszer átalakítása: igazából ez volt a legfontosabb, a kulcs. Attól jó a kollégium, hogy jók a kollégisták. Nagyon-nagyon bekeményítettem a felvételinél. Olyan konfliktusaim lettek, mikor például Ádám atya unokaöccsét nem vettem föl… kitaláltam a kettős felvételi rendszert: volt egy diákokból álló felvételi bizottság, a másikban voltam én, Forrai István, és bevettük a szeniort, hogy a következő évben már a diák felvételiztető bizottságba átvihesse a tapasztalatait.
A felvételi kérdéseknek az volt a lényege, hogy egyéniségeket találjunk. Egy idő után eljutottunk oda, hogy háromszoros túljelentkezés lett. És ez volt a cél. Előfordult az is, hogy egy érsek hívott fel, hogy van egy unokaöccse. Tudtam, mi következik. Kérdeztem, hogy mi a jelszava. Azt mondta, nem tudja. Abban a pillanatban találtam ezt ki, hogy legyen jelszó azért, hogy kivédhetőek legyenek az ilyen helyzetek.
A negyedik pillér volt a kollégium felújítása és anyagi hátterének biztosítása. Az átépítés fontos volt számomra, mert úgy gondoltam, hogy az épület úgy néz ki, mint egy kaszárnya, és magán viseli a Kádár-korszak nyomait, és ez az ember lelkére is nyomást gyakorol.
A munkálatokhoz azonban elő kellett teremtenem az anyagi forrásokat. Egy német katolikus alapítványra gondoltam, ez volt a Renovabis. Voltam konferenciájukon, megvoltak a személyes kapcsolataim, de mindenki azt mondta, hogy lehetetlen tőlük kollégiumra, felújításra pénzt szerezni, mert ez az alapítvány már visszavonulóban van, és csak rendezvényeket tudnak támogatni. Ezért én úgy írtam a kérvényt, hogy beadtam a Kollégium 5 éves megújítási tervét, amelynek része volt a felújítás is. Megszereztem az összes pénzt, de nagyon kemény munka volt… Az egyik építőbrigád lopott, a másik iszákos volt, állandóan felügyelni kellett őket.
Érkezésem idején a kollégium anyagilag elég nehéz helyzetbe került: mikor oda kerültem, szakkollégiumot fenntartani még jó biznisz volt. Egy hónappal később ez az ellenkezőjére változott.
Magyar Bálint lett a kultuszminiszter, éppen abban az évben, amikor odakerültem. Felhívtam októberben Chikán Attilát, és kérdeztem tőle: „Attila, kaptatok ti állami támogatást?” Ők sem kaptak. „Mit csináljunk?” „Várunk.” Vártunk egy darabig, de még mindig nem jött semmi, és elhatároztam, hogy akcióba lépek. Két dolgot tettem: Nagy Gábor segítségével írtam egy levelet Magyar Bálintnak, amire válaszolt. Bocsánatot kért, és jelezte, hogy átutalták a támogatást. Szerintem az volt a terv, hogy egyáltalán nem utalják át. De a levéllel egy időben megkértem Semjén Zsoltot, hogy interpelláljon a Parlamentben. Ez a kettős nyomás elég volt, hogy megkapjuk a támogatást. Hosszú távon viszont nem jelentett megoldást. A szocialista-liberális kormányzat ugyanis kitalálta, hogy a törvény szerint csak a középiskolai kollégiumoknak jár támogatás. Politikai nyomásra nem törölték el ugyan, de drasztikusan lecsökkentették. Itt kellett fundraisinget szervezni.
Az állami támogatás elmaradása is hozzájárult, hogy a Soros Alapítvány befolyást tudott szerezni a szakkollégiumokban. Én ismertem a magyarországi képviselőjét a Pax Romanáról. Ő felajánlotta, hogy csak egy szavamba kerül, és a kollégium kaphat egy nagyobb támogatást. Megszavaztattam a diákokat, akik egyhangúlag úgy szavaztak, hogy ne fogadjuk el. Ennek megvolt az oka. Van egy EIR (Executive Intelligence Review) című folyóirat, a mainstream médiával szembeszálló, amerikai politikus kiadványa, és annak volt egy különszáma: „Soros, the golem”, amiben részletesen meséltek Soros tevékenységéről. A diákok között volt, aki figyelemmel kísérte ezt a folyóiratot, én pedig diszkréten informáltam a diákság egészét, és ez elég volt, hogy egyhangúlag nemet mondjanak, hogy mi ne kövessük ebben a többi szakkollégiumot, és ne kérjünk támogatást.
És ez nagyon jó döntésnek bizonyult. Egyébként is csak 2-3 évre ígért támogatást, és elmondhatjuk, hogy mi nem akkor kezdtük el bírálni Sorost, amikor ez már házi feladat volt, hanem amikor még sokan lelkesedtek érte.
Ahhoz, hogy a működést tartósan biztosítani tudjuk, át kellett alakítani a gazdasági szerkezetet. Első lépésként fel kellett emelnem a kollégiumi díjat. Emellett kitaláltam, hogy kiadtam a parkolókat és a garázsokat. Másfél év alatt egyenesbe jött a kollégium. Ez volt az egyik feltétele annak, hogy a rend átvegye.
Azonban volt egy elképzelésem, amivel hosszú távon is biztosítani lehetett volna a kollégium működését: a pártház megszerzése lett volna a koronája a terveimnek. Történt ugyanis, hogy tisztázni kellett a telektulajdont, mivel a telek az MSZMP nevén maradt. Elkezdtünk Nagy Gáborral lobbyzni. Ő megtalálta a megfelelő paragrafusokat, én pedig mozgósítottam az ismeretségeimet. Bírósági döntés született, hogy a szomszédos MSZP pártház is hozzánk tartozik. Az elvtársak azonban nem akartak kiköltözni, amíg nem kapnak másik helyet. Felhívtam egy barátomat, és ő Pintér Dezsőn keresztül elintézte, hogy a szocialisták rövid időn belül kiköltözzenek. Vettem egy üveg pezsgőt, kihívtam a sajtót, és átmentem Burány Sándorhoz, aki így kénytelen volt koccintani velem a pártház átadására. Mikor megszereztük a pártházat, úgy döntöttem, hogy nem adjuk el, hanem a felső szintet irodáknak kiadjuk, és abból fenn tudtuk volna tartani a kollégiumot. Ausztriában láttam ezt a modellt a jezsuitáknál. De sajnos, míg a tercián voltam, el lett adva a pártház, sajnos nagyon alacsony áron, és az érte kapott pénz kisebb felújításokra elúszott.
I.H.: Mindeddig áttekintettük azokat a lépéseket, ahogy felépült, kialakult egy szakkollégium, amire méltán büszke lehet, aki itt lakhatott. De hogy épült a közösség, milyen pedagógiai és lelki szempontokat tartottál fontosnak?
Ulrich atya: A kollégium nem csak egy szállás plusz tanulmányi program, hanem egy közösség. A Kollégium lelke az ebédlő volt. Ez az új épületben nehezebben valósul meg, hiszen nincs sem olyan ebédlő, sem egy belső udvar, mint amilyen Kispesten volt.
Közösséget teremteni nagyon nehéz feladat. Kell, hogy legyen rá igény a diákokban, és kell egy másik korosztályba tartozó egyén, aki kívülről rálát, nem az egyéni érdekeit képviseli, hanem a közösség egészét.
Fontos volt számomra, hogy a beköltözés előtti nyári tábor és a búcsúztató életre szóló élmény legyen a diákok számára. Gondoltam, hogy év közben a diákok meg tudják szervezni magukat, de amikor odaérkeznek, még szinte kis gimnazisták. Ez szép feladat volt: a vidékről érkező fiatal gyerekeket beilleszteni ebbe a globális világba úgy, hogy megmaradjon a tiszta vidéki lelkük. Világos volt, hogy legtöbben nem mennek majd vissza, budapestiek lesznek. De fontos volt, hogy a tiszta lelküket meg tudják őrizni. Legyenek okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. Nem volt titkos recept, ez velük együttlétet jelentett. Különösen a második terminusban, hiszen amit kellett, azt elintéztük az első 4 évben.
Fontos volt számomra, hogy jól érezzék magukat a diákok, és ebben nagy szerepe volt a kirándulásoknak. Az is lényeges volt, hogy a lelki élet önkéntes legyen, de komoly. Lelkészként önkéntessé tettem a lelkigyakorlaton való részvételt. A lelkigyakorlat egy ajándék Istentől, amire nem lehet kötelezni, rábíztam a diákokra, hogy mindenki szabadon döntse el. Emiatt aztán néha többen jöttek, mint kellett volna. Látszott tehát, hogy igény is volt lelki programokra. Eleinte csütörtökön volt a kollégiumi mise. Vizsgaidőszakban egyszer megkértek, hogy misézzek vasárnap is, és aztán sajnos áttevődött, nem volt már utána hét közben közösségi mise.
Igyekeztem a munkám során biztosítani a nemzedékek közötti kontinuitást. A kollégiumi mentorálás az, amiben én nagyon hiszek. Olyan kapcsolatokat építeni, amik túlélik a családalapítást. Amikor valaki a középiskolából bekerül, az egy nagy törés. És minél jobb volt a középiskolai közösség, annál nagyobb a törés. A közösség szempontjából a közös emlékek, a nosztalgia nem elég alap, az legfeljebb évi egy közös kocsmázásra elég. Fontos az együttműködés, egyfajta coaching, azaz kísérés. Nemcsak tanulmányi, hanem emberi szempontból is. A kollégiumban a diákoknak felnőtté kell válniuk. Az érettségi papír nem jelenti azt, hogy valakinek már kialakult, szilárd jelleme van. Amikor kikerül a gimnáziumból a diák, nagy segítség, ha valaki elmondja neki, hogy az egyetemen mi várja majd.
I.H. A te idődben kezdődött el az Alumni megszervezése is. Milyen állomásai voltak ennek, és mit tartasz fontos szempontnak a jelenre nézve?
Ulrich atya: Három lépés volt: Mikulás Domonkosék búcsúztatása volt az első alkalom, ami igazi ünnepség lett. A búcsúztatásra is meghívtunk korábban végzetteket, hogy létrejöjjenek olyan kapcsolatok, amelyek áthidalják a nemzedékeket.
Aztán elkezdtük szervezni az Öregdiák-találkozókat. Nyomoznom kellett a régiek után, akikkel személyesen nem ismertük egymást, s elcsalni őket ezekre a találkozókra. Megkértem a cserkészeket, hogy a találkozó alatt vigyázzanak a gyerekekre.
Egy harmadik szál volt maga az Alumni, egy JIDE (Jezsuita Intézmények Diákjainak Egyesülete) nevű szervezet, amit pécsiek és kalocsaiak hoztak létre, olyan 70 év körüli öregurak voltak. Mivel a provinciális tervezte, hogy jó lenne megszervezni az Alumnit, ezért egy JIDE találkozóra leküldött engem is Benkő atyával, aki maga is tag volt. Mivel idős emberek voltak, elgondolkodtak az utódláson, ezért egy másik alkalommal elvittem magammal Nagy Gábort, Seres Tamást és Tóth Andrist. Az akkori JIDE elnök Nagy Gábort ajánlotta utódjának. Így átvettük a JIDE-t. Továbbgondolva aztán bekapcsoltuk a miskolciakat, Muzslay atya ösztöndíjasait Leuvenből és a belgiumi Stanislas Kostka Alapítvány ösztöndíjasait. Mindenféle korosztály képviselve volt, sok egyetemi tanár is volt köztük, akik segíteni tudtak a fiatalabbaknak a tanulmányaikban, kezdett megvalósulni a hálózat elképzelés. Sajnos, ez egy idő után ilyen formában elsorvadt.
Az Alumninak kell valami cél. A Kastli Magyar Gimnáziumban öregdiákként annak idején elhatároztuk, hogy támogatjuk a kollégiumot, de mikor megszűnt az iskola, nem volt többé mit támogatni.
Abban látnék fantáziát, hogy azok a mostani kollégisták, akik segítenek nekem szervezni a MBJ szimpóziumot, felkérnének 10-20 lelkes öregdiákot, hogy vegyenek részt, és gondolkodjunk együtt az ország és Európa jövőjéről. Hatalmas intellektuális potenciál van az Alumniban. Messze túlmutat azon, hogy az emlékeinket felidézzük. Együttműködésre van szükség. Újjá kellene teremteni a hálózatot.
Zárásképp felidézem azt a rövid beszélgetést, amikor Ulrich atyát felkértem az interjúra. Kérdezgetett volt kollégistákról, és meglepetésemre, olyanokra is név szerint emlékezett, akikkel csak egészen rövid időt töltött a kollégiumban. Rákérdeztem, hogy ez hogyan lehetséges. „Mert minden reggel imádkozom értetek.”
Az interjút készítette Ivan Henrietta, a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium Alumni tagja.