Pálffy Patrik Jogi alapismereteket és szakmai kommunikációt oktatsz a Budapesti Corvinus Egyetemen. Mindig érdekelt a pedagógia, vagy csak tanulmányaid során kerültél közelebb hozzá?
Középiskola alatt nem igazán tudtam, mivel akarok foglalkozni. Gondolkodtam színészeten is, de végül jogra mentem. Később, az egyetemi évek alatt a jogról átnyargaltam a Corvinusra, ott nemzetközi tanulmányokat kezdtem el tanulni. Itt komolyan érlelődött bennem a gondolat, hogy a tanítás elég érdekes, izgalmas. Nyilván az is tetszett benne, hogy valamennyire rokonítható a színészettel, hiszen az embernek itt is sokak előtt kell megnyilatkoznia, méghozzá érthetően, úgy, hogy ne legyen unalmas. A PhD-ra már úgy jelentkeztem, hogy tudtam: nálam a doktori képzésen nagy hangsúly kerül az oktatásra is.
Hány éve tanítasz?
2011 óta, tehát hét éve, magyarul és angolul is. A jogi alapismeretek és szakmai kommunikáció mellett tartok más kurzusokat is, például A XIX. századi diplomáciatörténetet, egy Rule of law and democracy in Europe című tárgyat és sok mást is.
Voltál szakkollégista?
Soha. Budapesti vagyok, ezért kezdetben fel sem merült a kollégium, utána pedig már annyi mindent csináltam – jog, utána Corvinus, de még középkorász szakot is végeztem az ELTE-n -, hogy nem maradt időm arra, hogy plusz elfoglaltságot kerítsek magamnak. Ez nekem sajnos kimaradt.
Egy kurzust már tartottál itt, a szakkollégiumban, a tavalyi év őszi félévében. Azelőtt honnan hallottál először rólunk?
Feledy Botondot hallomásból ismerem. Tudtam róla, hogy ő áll ennek az intézménynek az élén; 2015-ben részt vettem egy nyári egyetemen, amit a kollégium szervezett. Nagyon rokonszenvesnek találtam a közösséget, főleg, mivel komolyan vették az eseményt, melynek végén még egy kötetet is kiadtak az ott jelenlévők. Ezt követően Sárvári Balázs lett a rektor, aki évfolyamtársam volt a PhD-n. Ő hívott meg ide oktatni tavaly. Remekül megértettük egymást a hallgatókkal – noha angolul kellett tanítanom -, kialakult egy jó munkakapcsolat velük. Balázs, mikor megüresedett ez a pozíció, mely egyszerre igényel tudományos és pedagógiai vezetőt, megkeresett engem ezzel a lehetőséggel, melyet nagy örömmel azonnal el is vállaltam.
Mi pedig örülünk, hogy itt vagy! Így, hogy jónéhány szakkollégistával találkoztál már korábban is, van valami terved szakmaiság terén nálunk erre az évre?
Azt tudom, hogy a hallgatók körében itt igen nagyfokú az önkormányzás. Még a tudományos program átformálására is komoly terveik vannak, így ezek tudatában a kollégistákkal közösen tanulva, együttműködve, a véleményeket meghallgatva alakítanám ki a tervem. Azért is, mert csak egy évfolyamot ismerek valamennyire, és közülük is sokan mentek ki idén például Erasmusra. A közösséget egészében még nem ismerem. Az majd most következik.
Kollégiumunknak 3 alappillére van, melyek közül te a szakmaiságot fogod képviselni. Szerinted ezt a területet hogyan lehet összehangolni a lelkiséggel és a közösséggel?
A legfontosabb szerintem az, hogy ne nagyon váljon szét az autoritás és a magánszemély az itteni működésemben. Ez alatt arra gondolok, hogy jó, ha hasonló hangot ütünk meg hivatalos és nem hivatalos ügyekben is. A lelkiség és szakmaiság összhangjához a kulcs pedig az, hogy mindenki minden körülmények között önmagát adja, amennyire csak lehet.
Nehéz egy állami egyetemen összeegyeztetni a tananyagot a keresztény értékekkel?
Az én kutatási területem Európa, ráadásul történeti nézőpontból szemlélve. Itt nagyon nehéz, sőt tudományos baklövés volna megkerülni a kereszténységet – hiszen ez kontinensünk civilizációjának egyik alappillére – , így nekem egészen könnyű dolgom van a két dolog összeegyeztetésével. Sőt, szinte elvárás velem szemben, hogy oktatásom része legyen ez a terület is. Ha mondjuk menedzsmentet vagy pénzügyet tanítanék, jóval nehezebb lenne beleszőni a keresztény értékrendet az előadásaimba.
Az elméleti kérdések után itt egy kis gyakorlati: ha választanod kéne, inkább suttognál vagy ordítanál életed végéig?
Nehéz kérdés. Szerintem suttognék. Alkatilag olyan ember vagyok, aki szeret megnyilvánulni, sőt, ez elvárás is velem szemben, a munkámból adódóan. Én is szoktam ordítani persze, főleg, ha nincsen mikrofon az előadóteremben, és 200 embernek lenne fontos, hogy megértsen. De mivel a mai, igazságok után törtető világban mindenki ordít és meg akarja mutatni véleményét, ezért szerintem a suttogásnak több tere marad, és felelősségteljesebb is csendesnek maradni, mint szimplán beállni a sorba.
Az interjút Ágoston Zsófia készítette.