Hertelendy Barnabás Közösségben vagyunk. Itt, a SZIK-ben immár harminc éve. Október nyolcadikán este hét óra tájban mégis bővebben gyülekezünk a Párbeszéd Háza Nagytermében, mint azt falaink között megszokhattuk. Számosabban, de nem idegenül: szakkollégisták, Bibós és Rajkos társaink, illetve azok, akik nélkül most nem lennénk itt, s akiknek hagyományait folytatjuk. A – meghívottjainkon kívül – spontán társaság, mondhatni: a szakkollégiumi mozgalom tagjai, izgatottan várjuk, hogy közös gyökereinket felelevenítsük, a múltnak részleteit felszínre és tudomásra hozzuk, s eltöprengjünk a jelen és a jövő ránk váró kihívásain: meglássuk esendőségünket és erősségeinket.
Megérthető-e a világunk? – érkezik az első kérdés Szőnyi Szilárdtól, a kerekasztal-beszélgetés moderátorától. Le tudjuk-e fordítani, kik vagyunk mi, egy idegen nyelvre? És a mostani szakkollégistáknak azt, hogy kik voltak a régiek? Hogy mi volt, és mi ma a szakkollégium?
A válasz nem fér bele az egyszerű angol megfelelőbe: Institute for Advanced Studies, bár nem is független annak jelentésétől. Mikor a Rajk Szakkollégium megalakult – tudjuk meg Chikán Attilától, aki azóta igazgatóként kíséri az intézményt – már nevével is szálkaként szerepelt az akkori rendszer szemében. Választásuk önkifejezés és szembenállás volt, nem elhanyagolva ideológiai vonatkozásait, Rajk László ugyanis az úgynevezett Népi Kollégiumok első támogatójaként tűnt fel. S habár a név ma is rendszeresen vitatott, akkoriban nem csupán ez szúrhatta a káderek szemét. Hiszen a Rajk az országban elsőként létrehozott diákönkormányzatával, szabad kurzusválasztásával és önállóan hívott vendégeivel az autonómia első kis szigeteként mind a teljes szakkollégiumi mozgalom példájává, mind pedig a szabad szellemű értelmiség első műhelyévé vált.
Nem véletlen – meséli el Stumpf István – a Bibó István Szakkollégium alapító-igazgatója, hogy az 1983-as alapításkor a Rajk modellje lebegett szemük előtt. Abban a szakmailag koherens, független értelmiségi műhelyben, mely ekkor megszületett az öntudatos, szabadgondolkodó nevelés mellett az egyetemi képzés kritikája és kiegészítése is fő szerepet játszott. A diktatúra időszakában bátor cselekedet volt kimondani, hogy a jog nem lehet pusztán a hatalom eszköze. Hasonlóképp Bibó szövegeinek megismerése és gondolatba vétele, a lengyelországi tapasztalatok felhasználása (a Szolidaritás betiltásának idejéből) és változatos civil technikák oktatása és tanulása mind hozzájárult a szabadság eme kis körének alakulásához.
„Voltak ilyen őrültségek a családban” – neveti el magát Forrai István, a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium (akkori nevén: Szent Ignác Kollégium) alapító tagja arra a kérdésre, hogy a rendszerváltás évében többedmagával miért támadt az az ötletük, hogy megpályázván egy volt munkásőr laktanyát, benne kollégiumot nyissanak, közösséget építsenek hozzájuk hasonlóan gondolkodó értelmiségi fiataloknak. Kezdettől „élcsapatban gondolkodtunk” – fűzi hozzá, s habár az épület előbb volt meg a tartalomnál, e kereteket megtöltötték mindazzal, „ami általános, emberi”. A SZIK azóta is a teljes embert keresi és építi kollégistáiban, s az universitas eszményéhez híven multidiszciplináris környezetet, pezsgő kulturális és szakmai légkört biztosít.
A beszélgetés ezek után a jelen felé terelődik. Megismerhetjük a két idősebb intézmény változásait a demokratikus berendezkedés kialakulásával: az intézményi politizálás végét és az aktív közéleti szerepvállalás hangsúlyának a kifelé kevésbé látványosabb szakmaiság felé való eltolódását.
Szó esik megőrzött és új értékekről. Stumpf István kiemeli a mozgalom erőteljes hagyományos liberalizmusát és kritikai gondolkodását, míg Chikán Attila hangsúlyozza a hagyomány- és identitásteremtés fontosságát. A felszabadultabb, informáltabb, önszerveződőbb fiatalság reményt keltő jövőt jósol a szakkollégiumoknak, az a fiatalság, amely már a szabadságban szocializálódott.
Apropó jövő, a hallgatóságban erre is kíváncsiak vagyunk. Lesz-e egyáltalán, és ha igen, milyen létjogosultsága lehet a 2030-as évek szakkollégiumainak? – vetődik fel a kérdés a közönség soraiból. Chikán Attila meglátásai szerint vezérlőelveink, melyek közül ugyan egy-egy korszak nem mindegyiknek kedvez, elég szilárdak ahhoz, hogy hosszú időn át fennmaradjanak. Tisztesség, teljesítmény és tolerancia – ezek olyan értékek, mikre bízvást építhetünk, és a tehetséggondozásban egyre erősödő versenyben is megállják helyüket.
Az manapság oly jellemző individualizmus korában abszolút érték a közösséghez tartozás, szögezi le Stumpf István, a szakkollégiumok pontosan ezt nyújtják, mégpedig több dimenzióban. Mint kis kelet-közép-európai országnak, Magyarország számára a tehetség jelenti a kitörési lehetőséget, s a tehetség a közösségi élet e felelős és autonóm iskoláiban „akkor tud kibontakozni, ha megméretik a közösség tisztítótüzében”.
Bár nem látjuk előre a 20 év múlva valósággá váló állapotokat, értelmes szakmai és emberi közösségekre mindig szükség lesz, összegez Forrai István, s ad pozitív kicsengést a jövő latolgatásának.
Az összesen másfél órásra nyúlt pezsgő beszélgetés lelkesítő hangulatot hagyott bennünk, szakkollégistákban, érezzük: mi vagyunk letéteményesei, folytatói és tovább érlelői ennek a szabad hagyománynak. „Jó nekünk itt lennünk” (Lk 9,33)
A cikk szerzője: Csertán Tamás, szakkollégista.