Radics Ottó „Tiszteljük meg magunkat a legnehezebb feladattal, amit még sikerrel megoldhatunk…” – hangzott a jó tanács Csermely Péter előadásában. Nem előreszaladni szeretnék az idei év díszestjének ismertetésében, csupán párhuzamot vonni az előadás egy központi gondolata és a tizedik, jubileumi fundraising vacsora szervezése között. Kollégiumunkat – különösen az est főszervezőjét, Lukács Zsófiát – valami hasonló tiszteletadás jellemezte, hiszen ismét egy sikeres estét tudhattunk magunk mögött. De vajon miért nevezhet egy keresztény szakkollégium egy ilyen estét sikeresnek? Ennek megválaszolása előtt javaslom, hogy tekintsük gyorsan végig a programot.
Mosolygós, kíváncsi arcok gyülekeztek november 8-án este a Párbeszéd Házának Színháztermében a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium barátai, támogatói. Egy kis pálinka, egy kis pezsgő és indulhat is a társalgás. A sokféle ember mind egy céllal jött el hozzánk: megismerni azokat az ifjú embereket, akik Budapest szívében valamilyen támogatásra és bátorításra érdemes munkát végeznek. Milyen nehéz feladat is ezt szépen, érthetően és hitelesen bemutatni. Mindenesetre nem volt kérdés, hogy idén is megpróbáljuk. Szerényen, de határozottan megmutatni magunkból valamit, amit elsősorban másokra tekintve, a környezetünk javát szolgálva fejlesztgetünk, pallérozunk.
A köszöntő beszédeket Feledy Botond, a szakkollégium rektora indította, aki egy titkosszolgálati anekdotával világított rá a lényeges, előremutató információk közötti összekötés fontosságára és ezt bátorkodott a kollégium holdudvarában lévő személyi összeköttetésekre is értelmezni. Ezt követően korábbi rektorunk – aki jelenleg a jezsuiták roma missziójába tartozó Jezsuita Roma Szakkollégium vezetője -, Kiss Ulrich mondott pár szót köszöntés és gondolatébresztő gyanánt. Ulrich atya a barátság „szentségére” hívta fel a figyelmet és arra az erőre, ami egy ilyen kapcsolatból kisugározhat. Új, érdekek és hasznok nélküli kapcsolatok építésére és a meglévők újragondolására hívott meg bennünket.
Közösségünk sokszínűségét bemutatandó, egy jogi pályára készülő diáktársunk, Kolodzey Zoltán zongorajátéka következett. Áhítatos csenddel kísértük a virtuóz zenei hangzást. Ezzel talán mi is „játszottuk” egy kicsit az ott megszülető zenét.
Az előkészített emelkedett hangulatban Csermely Péter professzor úr tartotta meg A kreativitás és tehetség hálózatai című előadását. A legfontosabb üzenete a hídépítés, valamint a saját hozzáállásunk újragondolása volt. Négy anti-trendjében olyan attitűdöket nevezett meg, amelyek az önsajnálkozás, a csodavárás, a nyájszellem és a cselekvésgörcs kifejezésekkel írhatóak le. Szemben a négy követendőnek tartott trenddel, ami elfogadás (érzelmi azonosulás az útkeresés játékának örömével), reális önismeret (visszacsatolva írásom első mondatára), kreativitás (a máshogyan játszás művészete), valamint az eredetiség (a szellemi értelemben vett távolság áthidalása).
Az előadásokat követően nekiláttunk a vacsorának, amit a korábbi évekhez hasonlóan, a kollégisták szolgáltak fel. Közben aprópénzre váltva a gondolatébresztőket, társalogtunk, barátkoztunk és újabb hidakat építettünk.
A desszert előtt a hagyományok szerint kollégistáink személyesen is megszólaltak. Csicsák Pál (a szakkollégium Diákbizottságának elnöke) a kollégium szakmai pillérét mutatta be, amelyben a sokszínűségre és a hatékonyságra hívta fel a figyelmet. Pünkösty Mária (a Lelkiségi Tanács tagja) derűs személyiségével a kollégiumi örömről és annak forrásáról beszélt hitelesen. Pólya Viktor szakkollégista pedig a közösségi pillér kapcsán próbált meg egy-két figyelemreméltó mozzanatot kiemelni.
Mit nevezhetünk tehát sikernek? Én a boldogságot. Persze csak abban az esetben, ha „a boldogság a mások boldogságáért végzett munka mellékterméke.” (Csermely Péter blogjáról) Nem kevesebb, de nem is több a cél, amiben ez a kellemes este ismét iránymutató volt!
Köszönjük!