Makk János Szakkollégiumunk fontos pillére a lelkiség, ennek megélésére volt lehetősége annak a tizenhat szakkollégistának, akik részt vettek az őszi lelkigyakorlaton. Félévenként tartunk egy közös lelkigyakorlatot, ezek közül hagyományosan az őszi elcsendesedőbb, míg a tavaszi közösségibb jellegű.
Helyszínül a dobogókői Manréza Lelkigyakorlatos Ház szolgált, amely ideálisnak bizonyult korszerű kialakítása, valamint csendes és természetközeli elhelyezkedése miatt. A Budapestről való utazás a vártnál több nehézségbe ütközött, ugyanis rossz menetrendet nézett a csapat, ezért nem indult a tervezett busz Pomázról. Így végül Pilisszentkeresztig mentünk busszal, onnan pedig autóval fuvarozott el minket a helyszínre Horváth Ferenc SJ, kollégiumi lelkészünk, illetve Balla Erika SJC testvér.
Három egyházi személy kísérte ott töltött hétvégénket: az előbb említetteken felül még Tornya Erika Sacre Coeur nővér is segítségünkre volt: mindannyian az ifjúságpasztorációval foglalkozó Inigo csoport tagjai. Csendes lelkigyakorlatot tartottunk az ignáci hagyományok nyomán, a cél a figyelmünk befelé fordítása és a csendesen szóló Isten meghallása volt. A szemlélődésre koncentráltunk, a nagy gondolatok és fogadalmak elengedésére, hogy valóban jelen legyünk teljes valónkkal. Ehhez a célhoz nagy segítséget nyújtott a körülöttünk elterülő gyönyörű őszi erdő, és a lelkigyakorlatos háztól néhány száz méterre elhelyezkedő Rezső-kilátó a kanyargó Duna panorámájával.
Felemelő élmény volt a csendet közösségben megélni, mindennapi társainkkal szinte egy másik dimenzióban találkozni. Gyakoroltunk többfajta ignáci imamódot, személyes kísérést kaptunk lelkivezetőinktől, valamint egy-egy körben egymással is megosztottuk helyzetünket és felismeréseinket. Része volt a hétvégének szentségimádás, szentmise, illetve egy fórum, ahol vezetőinktől bármilyen, a szerzetességgel kapcsolatban bennünk felmerült kérdést feltehettünk. Emellett megvolt a tér és az idő az elmélyülésre, a pihenésre és regenerálódásra.
Egyik társam mondata megragadt a fejemben: ő a fák között sétálgatva a különböző színű leveleket figyelte, és magában ezt állapította meg: „Milyen foltosak és mégis milyen szépek!” Utána pedig arra jött rá, hogy Isten is valahogyan így nézhet bennünket, mindig látva bennünk az Ő képmásának szépségét.
Péntek este szemerkélő esőben és ködben érkeztünk, szombaton élveztük a verőfényes napsütést, vasárnap pedig pontosan a zárókör alatt ereszkedett le ismét a köd a tájra, mintegy keretbe foglalva az általunk eltöltött dobogókői hétvégét, amely látszatra halk és egyszerű volt, belül azonban nagyon sokat gazdagodtunk általa.
Vesztergombi Tamás
