Nemeshegyi Péter atya nevét sokan ismerik. Könyveit rengetegen olvassák, fiatalok és idősek egyaránt rendszeresen fordulnak hozzá lelki tanácsért, örök derűjével, történeteivel mindig egészen magával ragadja hallgatóságát. 2015-ben Magyar Örökség-díjjal tüntették ki. 2017. március 9-én szakkollégiumunkban mesélt nekünk életéről és tapasztalatairól.
„Egy napon születtem Wolfgang Amadeus Mozarttal, csak néhány évvel később” – újságolta büszkén, mikor életének meghatározó eseményeiről kérdezte őt Deme Barnabás, a teaház koordinátora. Elmesélte azt is, mennyire fontos volt családja számára a zene: habár egyik közeli rokona sem volt hivatásos muzsikus, édesanyja többször szerepelt operaelőadásokon, édesapja pedig tehetséges zongorista volt.
Látszott, hogy szüleiről és gyerekkoráról szívesen beszél. „Nálunk sokféle vallás volt a családban. Édesapám katolikus volt, édesanyám unitárius, de voltak a rokonok között evangélikusok, reformátusok, mindenféle. De ez sohasem jelentett problémát, nálunk igazi párbeszéd volt a vallások között.” Mégis a papi hivatás volt az egyetlen, amitől édesanyja féltette.
„Nem igazán tudta, hogy mit is jelent ez: azt hitte, nem kapunk elég szeretetet. Pedig egyáltalán nem így van.”
Papi hivatása már kamaszkorában megmutatkozott, de csak akkor jelentkezett szemináriumba, mikor a II. világháború végén megjelentek az oroszok Magyarországon. „Rögtön feladtam az állásomat a bankban” – mesélte Péter atya. „Tartottam tőle, hogy az oroszok megtiltják a papképzést, és hogy nehogy teljesen hoppon maradjak, nem mondtam fel, csak fizetés nélküli szabadságot kértem a munkahelyemen. Tulajdonképpen azóta is azt töltöm.”
A Rákosi-korszakban a rendfőnök utasítására a kispapok külföldre szöktek, így került Péter atya is Innsbruckba. Hamar jelentkezett a japán misszióba, ehhez azonban először teológiából kellett fokozatot szereznie Rómában. Sikerült, és hosszú hajózások után Péter atya partra szállhatott a japán kikötőben.
„Japánban 300 évig üldözték a keresztényeket, mégis fennmaradt a vallás! Mikor odakerültem, meghirdettünk egy kurzust, ami a kereszténység alapjairól szólt, és bárki jelentkezhetett rá. Először húszan, aztán ötvenen, aztán százan lettünk, és így tovább, tíz éven át. Évente húsz-harminc embert kereszteltem meg! Mikor ott álltak az oltár előtt, a szertartás szerint egyesével megkérdeztem őket, hiszel-e Istenben, Jézusban, a Szentlélekben. Legnagyobb csodálkozásomra és meglepetésemre mind azt felelték: hiszek! Egy számukra teljesen idegen kultúra teljesen idegen tanításában! Döbbenetes volt! Nem én működtem ott, hanem a Szentlélek!”
Mikor megkérdeztük tőle, mit tanácsol a nagyböjtre a fiataloknak, ezt mondta: „A böjt a keresztségig vezető út újra átélése, annak a kérdésnek újragondolása, hogy mi az, ami igazán fontos. A II. vatikáni zsinat kimondta: manet caritas et eius opus. Caritas, azaz a szeretet, és az ő műve, ami nem más, mint a szemléletváltás. Mikor szeretünk valakit, akkor mindig a másik áll a középpontban. Ez az, ami igazán lényeges, így élhetjük meg a böjtöt a leginkább.”