„Nagy meglepetésemre mind azt mondták: hiszek” – Vendégünk volt Nemeshegyi Péter SJ

Nemeshegyi Péter atya nevét sokan ismerik. Könyveit rengetegen olvassák, fiatalok és idősek egyaránt rendszeresen fordulnak hozzá lelki tanácsért, örök derűjével, történeteivel mindig egészen magával ragadja hallgatóságát. 2015-ben Magyar Örökség-díjjal tüntették ki. 2017. március 9-én szakkollégiumunkban mesélt nekünk életéről és tapasztalatairól.

„Egy napon születtem Wolfgang Amadeus Mozarttal, csak néhány évvel később” – újságolta büszkén, mikor életének meghatározó eseményeiről kérdezte őt Deme Barnabás, a teaház koordinátora. Elmesélte azt is, mennyire fontos volt családja számára a zene: habár egyik közeli rokona sem volt hivatásos muzsikus, édesanyja többször szerepelt operaelőadásokon, édesapja pedig tehetséges zongorista volt.

Látszott, hogy szüleiről és gyerekkoráról szívesen beszél. „Nálunk sokféle vallás volt a családban. Édesapám katolikus volt, édesanyám unitárius, de voltak a rokonok között evangélikusok, reformátusok, mindenféle. De ez sohasem jelentett problémát, nálunk igazi párbeszéd volt a vallások között.” Mégis a papi hivatás volt az egyetlen, amitől édesanyja féltette.

„Nem igazán tudta, hogy mit is jelent ez: azt hitte, nem kapunk elég szeretetet. Pedig egyáltalán nem így van.”

Papi hivatása már kamaszkorában megmutatkozott, de csak akkor jelentkezett szemináriumba, mikor a II. világháború végén megjelentek az oroszok Magyarországon. „Rögtön feladtam az állásomat a bankban” – mesélte Péter atya. „Tartottam tőle, hogy az oroszok megtiltják a papképzést, és hogy nehogy teljesen hoppon maradjak, nem mondtam fel, csak fizetés nélküli szabadságot kértem a munkahelyemen. Tulajdonképpen azóta is azt töltöm.”

A Rákosi-korszakban a rendfőnök utasítására a kispapok külföldre szöktek, így került Péter atya is Innsbruckba. Hamar jelentkezett a japán misszióba, ehhez azonban először teológiából kellett fokozatot szereznie Rómában. Sikerült, és hosszú hajózások után Péter atya partra szállhatott a japán kikötőben.

„Japánban 300 évig üldözték a keresztényeket, mégis fennmaradt a vallás! Mikor odakerültem, meghirdettünk egy kurzust, ami a kereszténység alapjairól szólt, és bárki jelentkezhetett rá. Először húszan, aztán ötvenen, aztán százan lettünk, és így tovább, tíz éven át. Évente húsz-harminc embert kereszteltem meg! Mikor ott álltak az oltár előtt, a szertartás szerint egyesével megkérdeztem őket, hiszel-e Istenben, Jézusban, a Szentlélekben. Legnagyobb csodálkozásomra és meglepetésemre mind azt felelték: hiszek! Egy számukra teljesen idegen kultúra teljesen idegen tanításában! Döbbenetes volt! Nem én működtem ott, hanem a Szentlélek!”

Mikor megkérdeztük tőle, mit tanácsol a nagyböjtre a fiataloknak, ezt mondta: „A böjt a keresztségig vezető út újra átélése, annak a kérdésnek újragondolása, hogy mi az, ami igazán fontos. A II. vatikáni zsinat kimondta: manet caritas et eius opus. Caritas, azaz a szeretet, és az ő műve, ami nem más, mint a szemléletváltás. Mikor szeretünk valakit, akkor mindig a másik áll a középpontban. Ez az, ami igazán lényeges, így élhetjük meg a böjtöt a leginkább.”